kismamáknak, kispapáknak, anyukáknak, apukáknak...és az egész családnak
Az oldal megtekintéséhez minimálisan 1024x768-as felbontás javasolt!


Akarat és kudarc

Nevelési kérdések  vedonoblog.hu RSS Megosztás az IWIW-en Megosztás a Facebook-on Megosztás a Twitter-en Google könyvjelző Digg del.icio.us

Ez a két fogalom a gyermeknevelésben erősen összefügg, de mégis teljesen másról szól. Ahogy a gyermekünk életében egy éves kor után az önállósodás folyamata egyre inkább meghatározóvá válik, egyre több az akarati megnyilvánulása. Egyre jobban próbálja megismerni a határokat, legalábbis, ha mi is segítünk neki ebben, egyre több mindent szeretne egyedül elvégezni. Többször ez olyan helyzetekben is megvalósul, ami meglehetősen bosszantó a számunkra. Ilyen például, amikor nem akar elindulni, pedig sietnünk kéne. Nem akar felöltözni, vagy nem azt a ruhát akarja felvenni, amit mi szántunk neki. Vagy nem akar fürödni menni, vagy hazajönni a játszótérről és még sorolhatnám. A következményeket már ismeritek, erről beszélgettünk az előző bejegyzésben. De mit kell tennünk, ha az akarata nem az ellentmondásról szól, hanem kudarcba fullad?


Nagyon oda kell figyelnünk a szituációra, mert nem mindegy, hogy a személyiség fejlődéssel természetesen együtt járó ellentmondásról van-e szó, vagy arról, hogy valami nem sikerül. Ugyanis mindkét eset dührohamot válthat ki a gyermekünkből. Például lehet, hogy azért nem akar elindulni, mert nem tudja felvenni a cipőjét, vagy nem tudja felhúzni a kabátja cipzárját, és akkor inkább el se akar menni dühében. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ezeket már tudnia kéne, csak ő szeretné már megtanulni. Ha hirtelen dühös lesz, fontos, hogy megakadályozzuk, hogy magában és másban kárt tegyen. De ne úgy állítsuk meg, hogy rákiabálunk, mert akkor részt veszünk vele a rohamban, és ne is úgy, hogy például ráütünk a kezére, mert akkor ugyanabban „támogatjuk”, mint amit meg akarunk fékezni. Fontos továbbá, hogy ne érezze, hogy egy ilyen rohamért megbüntetjük. És még egy, ami talán a legnehezebb, hogy ne féljünk attól, hogy nyilvános helyen jön rá, mert ha érzi a vibrálásunkat, a feszültséget, vagy hallja, hogy csupa negatív dolgot mormogunk az orrunk alá zavarunkban, azzal csak mindkettőnk helyzetére ráfokozunk. Amit tenni tudunk, hogy vegyük ölbe, az utcán is nyugodtan ültessük a térdünkre, és próbáljuk meg türelmesen és kitartóan vigasztalni, megnyugtatni, így sokkal rövidebb ideig fog tartani. Bíztassuk, hogy próbálja meg újra elvégezni, dicsérjük meg, ha sikerült, örüljünk vele együtt, viszont ha esetleg mégsem sikerült, akkor ajánljuk fel a segítségünket.


Új hozzászólás   2 hozzászólás

1  Anita 2010-08-05  15:13

Kedves Márta!
Remélem, amit írok kapcsolódik a fentiekhez. Kislányom 21 hónapos. Nagyon akaratos, és nagyon sok kudarc éri -mint ahogy az ebben a korban normális. Ő viszont szerintem az átlagnál ezt rosszabbul viseli. Egyáltalán nem tudja elviselni a saját gyengeségeit, abszolút nem toleráns önmagával szemben.
Pl. ha elesik, és megüti magát, tagadja, hogy fáj, de még azt is, hogy elesett. Nem engedi, hogy segítsünk neki felállni, nem engedi, hogy vigasztaljuk, azt is csak ritkán, hogy a bibit megpusziljuk. Van, hogy úgy reagálja le a saját esését, hogy úgy tesz mintha mi sem történt volna. Ezzel azt hiszem, hogy nincs gond. De van, hogy fekve marad, vagy ha felsegítem, akkor visszafekszik a földre, mintha tüntetne, hogy márpedig őneki így jó, és ő tulajdonképpen ezt így akarta, és őneki ez nem is fáj. (Kaptam már megvető pillantásokat járókelőktől, hogy hagyom a földön feküdni a gyerekem.)
Ha meg konkrétan nem sikerül valami (pl. tegnap ki akarta hozni a mesekönyves ládáját és megbotlott vele, a könyvek meg kiborultak), azt általad is említett dührohamban tör ki. Csak sajnos nálunk nem működik sem a segítség nyújtás, sem a vigasztalás, mert mindent elutasít. A dührohamából, hisztijéből sehogy nem tudom kimozdítani.
Mi nagyon sokat dicsérgetjük őt. (Egy másik bejegyzésedben Te is írsz ennek fontosságáról.) De előfordulhat, hogy túl sokat? Valahol egyszer azt olvastam, hogy ha alapvető dolgokért megdicsérjük, az visszájára is fordulhat. Pont azért mert, ha ezeket az - általa v. általunk alapvetőnek tartott - dolgokat meg aztán nem tudja megcsinálni, akkor kapásból azt érzi, hogy most aztán nem ügyes, most nincs miért megdicsérni.
Nem boncolom tovább, mert közben felébredt. :)
Várom építő ötleteidet, hogyan tudnánk neki segíteni.
Köszönöm!
Homor Márta 2010-08-08  21:55

Kedves Anita!
Minden gyermek külön egyéniség, így nem mindegyik igényli a babusgatást, vigasztalást, ha például elesik. Meg kell találni hozzá azt az utat, ami őt pozitívan tovább segíti, de ez hosszú folyamat. Ebben a korban nagyon sokat bukdácsolnak a gyermekek. Ha nem reagáljuk túl, akkor ők se csinálnak belőle ügyet. Ha mi kétségbeesve oda megyünk, akkor az kiválthatja belőle, hogy produkál valami „furcsát”, ezzel tudja lereagálni a mi ijedtségünket. Ha olyan nagyot esne, hogy tényleg fájna neki, akkor biztos igényelne valamennyi vigasztalást.
A dührohamnál próbáljátok meg azt, hogy felajánljátok neki a segítséget, ha elutasítja nem baj, akkor nem szükséges odamenni hozzá. Ha nem tud túllépni rajta, egy másik játékot, ötletet javasoljatok neki. Nálunk ilyen esetben már többször bevált például a buborékfújás…. Azért utasítja el a segítségnyújtást, mert legfőbb célja, hogy önállóan oldja meg. Nagyon erős ebben a korban az önállósodási törekvés. Érdemes ilyenkor elmagyarázni neki, hogy azért botlott meg a dobozzal, mert nagyon nehéz, és ha majd egy kicsit nagyobb lesz, akkor már simán el tudja vinni bárhová. Vagy más ötletet adni, például, hogy tolja és akkor sokkal könnyebb lesz számára máshova helyezni. Vagy inkább válasszon ki egy-két könyvet és azt nézegesse meg. Ezekkel a szempontokkal próbáljátok kreatívan áthidalni ezeket az átmeneti feszültségeket.
A dicséretnek is van egy egészséges határa. Például az, hogy megette az ebédet, egy hétköznapi természetes esemény, de egy rosszul evő gyermeknél akár dicséretet is érdemelhet, amit ki lehet fejezni úgy is, hogy: örülök, hogy ilyen szépen ettél! Vagy, ha segít elpakolni a játékait, azt érdemes mondani, hogy: köszönöm, hogy segítettél. Ez mind a dicséret része, de mégsem azt hallja egész nap, hogy: ügyes vagy! Remélem, tudtam segíteni. :-)
A hozzászóláshoz kérem add meg az e-mail címedet!

E-mail:   


 Keresés a cikkekben